Nem terveztük előre, de úgy alakult, hogy a mi munkahelyi közösségünkben többségében nők dolgozunk. És nem azért, mert sztereotip női szakmát végzünk, sőt! A szélcsatornázásra sokkal inkább volt jellemző korábban a tesztoszteron fűtöttség – hasonlóan az ejtőernyőzéshez-, miközben mára szinte azonos arányban dolgoznak a világ csatornáiban férfiak és nők is egyaránt. Szinte. És miért fontos, hogy beszéljünk erről? Mert korántsem egyértelmű még ma sem, hogy ugyan akkora esélyekkel indulhatunk és érvénysülhetünk a munkaerőpiacon (sem), mint férfi társaink.
foto: www.cbr.com
Akkor sem, ha a nemek közötti egyenlőség alapvető emberi jog, akkor sem, ha kedvünkre tanulhatunk bármit is, dolgozhatunk bármit is és akkor sem, ha még szavazhatunk is, hoppá. Miközben látszólag egy egész világ dolgozik azon, hogy eltűnjenek a különbségek a társadalmi megítélésben, jogok tekintetében és lehetőségekben a nők és férfiak között, valójában az elején járunk még. Egy olyan folyamatnak, aminek a végén fel sem merül majd egy olyan cikket megírni, mint ez, mert a felvetést sem érti senki, hogy mi van ebben nagy cucc, több a nő és kész!
Szinte egy szemvillanásnyi idő tel el csupán – a nagy egészhez képest - 131 év, mióta a nők is szavazhatnak. Az önálló véleménynyilvánítás ezen férfiak számára természetes formája Új-Zélandon illette meg először a nőket, amit komoly szerveződések, mozgalmi élet és petíciók sora előzött meg. A harcos nőket, akik kitaposták számunkra, hogy befolyást gyakorolhassunk a társadalomra, olyan vádakkal illették például, hogy teljességgel indokolatlan egyenlőséget kiharcolni a nők számára, hiszen egyáltalán nem vágynak rá. De ha vágynak is és történetesen szavaznának, kizárólag csak úgy, ahogy a papjuk, vagy az illetékes miniszterelnök mondja nekik. Magyarországon 1918 óta szavazhatunk és csak érdekességképpen említem, hogy Svájcban 1971 től… Ami szinte tegnap volt. Svájcban…
Miközben faljuk a Bridgerton család részeit, ahol mellékszál és könnyed hóbort Eloise függetlenségi vágya a férfi nélküli, önálló életre, mert a lényeg, a színes-szagos romantika, addig elképzelni is nehéz, hogy mi magunk vajon mit csináltunk volna abban a korban: Beletörődve vártuk volna, hogy férjhez menjünk és szüljünk, és a legnagyobb ügyünk esetleg a festés és írás, valamint a jótékony estek szervezése lett volna. Vagy egyedül, a család nyakán, vénlánynak maradni? A társadalom peremére táncolni?
Hivatást választani és tanulni a jelen luxusa számunka. Az első diplomás magyar doktornő Hugonnai Vilma volt, aki 1897-ben, 18 évvel az után vehette csak át itthon a diplomáját, hogy azt megkapta Zürchben. Hazánkban csak 1895-től iratkozhattak be egyetemre a nők. De a nemesi származású nő egész éltét szentelte annak, hogy kitapossa számunkra a doktori cím elérésének a lehetőségét. Miközben még ma is elhangozhat itthoni egyetemen viccből, fiúk szájából, lányoknak, hogy ’ne dumálj, örülj, hogy ide járhatsz és szavazhatsz!’ mondat. Viccből. Viccből?
Ma már és még sikk hangsúlyozni, ha egy cégnél azonos elbírálás alá kerül egy nő, ha a fizetése azonos az ugyan olyan munkakörben dolgozó féri kollégájáéval (1957-es Római Szerződésben bevezették az egyenlő munkáért járó egyenlő béreket). Ennek ellenére az Európai Parlament szerint 2023-ban Európában a nők óránként átlag 12,7 százalékkal keresnek kevesebbet a férfiaknál. Miközben számos indokot tudunk felsorolni a nemek közötti bérszakadék okára (családi kötelezettségek, részmunkaidős törekvések), az élet gyorsvonata egyre durvábban robog át rajtunk. Unásig és rogyásig szajkózott mondatok, hogy a kivívott egyenlőségünk a tehervállalásban mérhető leginkább, hiszen mindent IS meg kell és meg AKARUNK tenni. Anyák vagyunk, feleségek, karrieristák, vagy csak csinovnyikok és legutolsósorban boldogok.
A matriarchális társadalom azonban nemcsak minket, nőket csinált ki. A férfiak legalább akkora vesztesei az ügynek, mára szerep- és feladatfosztottak és legalább akkora útkeresők, mint mi, nők. Nincsenek nyertesek és vesztesek. Férfi és nő van. Ezerarcú, százféleképpen működő, boldoguló és álmodó ember. Még mindig nem jó, még mindig nem az igazi. De legalább tudjuk, hogy elindultunk és hogy az út elején vagyunk még. A legeslegelején.
forrás: https://www.europarl.europa.eu, foto: www.cbr.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
