Adrenalin Fröccs

Kaptunk egy beszámolót, ami igazán ide illik, mert van benne adrenalin, ejtőernyőzés, égő gépből kiugrás, végül pedig összebújhatunk, mint a gemenci szarvasok: A fiatalok rácsodálkoztak az igazi Afrikára és az élet apró szépségeire. Gyerekekre, akik nem vágynak másra csak egy labdára! Túlélő történet igazi énélménnyel!

Három magyar ejtőernyős Kenyát, azon belül is Diani Beach-et célozta meg, ahol egy meseszép dropzone húzódik az Indiai-óceán partján.
A sztorit az egyik ernyős srác mesélte el, aki 2017 nyarán kezdett el ugrani. Ime a kissé hosszú, de annál izgalmasabb történet:

" A kupola alól a látvány egészen elképesztő: amíg a szem ellát, dzsungel, majd egy vékony sávon homokos part, a part mellett egy sávban smaragdzöld színűnek tűnik a víz a felszín alatt tündöklő korallok miatt, majd azon túl az óceán kéke hullámzik a horizontig.

A repülő, amivel az ejtőernyős üzem megy, egy Cessna Caravan. A rendszer az, hogy a dropzone területén mindenki beöltözik, majd ejtőernyővel a hátán beül egy kisbuszba, ami kiviszi az ugrókat az egyetlen helyi repülőtérre, ahol az utasszállító gépek is közlekednek. 

A gép szemre nem volt rosszabb állapotban, mint az otthoniak, bár az első ugrás alatt kiderült, hogy nincs rajta ajtó... Ettől nagyon feelinges és látványos a felszállás amikor az embernek éppen melege van a 35 fokban; azonban 2000 méterre felérve elkezd hideg lenni, ami 3000 méterre már átmegy vacogásba, na és hol van meg a 4000 méteres ugrási magasság...

De a homokos partra landolás és a lenti hőség meggyőzi az embert arról, hogy megéri a fagyoskodás, igy gyakorlatilag végig pólóban, rövidnadrágban és mezítláb ugráltunk. Óriasi fun volt... 

Már harmadik napja nyomtuk az ugrásokat, mikor az egyik körben kb. 2500-3000 méter körül, egyszer csak éreztük, hogy a pilóta visszaveszi a gázt, nem húz már a gép, nem haladunk fölfelé, csak előre és lelassulunk. Mint mindig, ez alkalommal is mi ültünk az ajtóban, tehát legkívül... Mögöttünk volt meg kb. 10-12 ember, köztük több tandemutas és tandempilóta is.

Ahogy észrevettem a gép lassulását, hátra fordultam és a kép, amit láttam, örökre beleégett a szemembe. A pilóta az utasok felé nézett, arcán pedig olyan rémületet láttam, mint még soha senkin azelőtt... Kiabált, EXIT, EXIT! Körülötte a műszerfalból sötétszürke füst áramlott felfele, és az egész gépben hirtelen égett szag lett. Nem épp megnyugtató érzés, amikor az ember Kenya dzsungelje felett valahol, egy kis repülőgépben füstöt lát, van ugyanis a gépben néhány liter kerozin is, ami enyhén szólva is elég robbanékony anyag... A mögöttünk ülő emberek mind kiabáltak, hogy GO, GO, EXIT, EXIT! Mire én visszafordultam, egyik barátom már a gépben sem volt, a másik pedig éppen a gép ajtóból tépte kifelé magát. Azonnal utánuk vetettem magam, majd zuhanás közben fogtam csak fel, hogy mi is történt igazából...

Az ejtőernyős tanfolyamon ugyan tanultunk olyat, hogy vészugrás meghibásodott repülőgépből, de nem tűnt reálisnak, hogy ezt valaha majd nekem végre is kell hajtanom, pláne nem gondoltam, hogy erre 35 ugrással a hátam mögött, tehát szinte teljesen kezdőként kerül majd sor...

De szerencsére kinn voltunk a gépből, épen, egy darabban, és amennyire visszanéztem, a többi utas is kiugrott, ezért úgy tűnt, megúsztuk. Azonban lefele nézve már nem volt ilyen rózsás a kép: konstatáltuk, hogy a partszakasz, ahova landolni szoktunk, vagy a repülőtér, vagy bármi, amit ismernénk, nincs alattunk, de még csak látótávolságon belül sem volt. Alattunk a dzsungel húzódott, tőlünk nem messze pedig az óceán. Zuhanás közben összenéztünk és a tekintetünkkel megbeszéltük, hogy a part felé vesszük az irányt. Néhány másodpercnyi csúsztatás után már látszott, hogy elérjük a tengerpartot, ahol a homokban le fogunk tudni szállni. Ez igen nagy megnyugvás volt, tekintve, hogy a parton kívül nem sok egyéb opciónk lett volna. A dzsungelben a fák között landolni, a vadon élő állatok közé, vagy az óceánba érkezni, távol a parttól nem lett volna ilyen szerencsés megoldás. Nagyon örülhettünk, hogy a gép a parthoz közel romlott el, nem a víz felett...  

A kinyílt kupola alól kinéztünk egy tengerparti házat a leszálláshoz. Nem sok épület volt a környéken, de az a ház a kertben lévő medencéje miatt azt sugallta, hogy ott talán kapunk majd segítséget. Szépen sorban landoltunk hát a ház melletti partszakaszon, ujjongva az élménytől, amit igazából még magunk sem hittünk el. Afrikában, a dzsungel felett, ki kellett ugranunk egy kigyulladt repülőgépből... Döbbenetes volt a tudat. 

Miután mi hárman földet értünk, leszállt mellénk egy tandempilóta és az utasa. El se akartuk hinni ezt az egészet...

 Ekkor egyszer csak a fák közül helyi, fekete kiskölykök bukkantak elő, jöttek felénk és egyre csak többen és többen lettek. Nem is értettük, hogy honnan kerülnek elő.. Ez egy kissé félelmetes volt: ott álltunk a parton, valahol Kenyában, a repterünktől ismeretlen távolságban, egy szál sortban és pólóban, mezítláb, egyetlen garas és persze telefon nélkül, milliókat érő ejtőernyős felszereléssel a hátunkon... És egy egész csapat kölyök közelített felénk... Meglehetősen elveszettnek és aprónak éreztük magunkat ebben a nem mindennapi helyzetben...

Mikor közelebb értek, egyre inkább barátságosnak tűntek. Kb. 20 apró, néger gyerek, 4-12 év közöttiek, akikkel volt 1-2 nagyobb, talán 13-14 éves is; fiúk és lányok vegyesen. Eleinte nagyon meg voltak illetődve, bizonyára nem sűrűn potyognak arrafelé fehér ejtőernyősök az égből, hiszen ott még a fehér ember is olyan ritka, mint az ugyanilyen holló...

Ahogy közelebb léptünk feléjük, eleinte megijedtek, de hamar rájöttünk, hogy senki sem akar itt bántani senkit. Ahogy ez számukra is világos lett, egyre barátságosabban viselkedtek. Megérintettek minket, pacsikat kaptunk, sőt még egy közös fotóra is összeálltunk. Nagyon cukik voltak, ez a pillanat ott, a parton, a kölykökkel életem egyik legszebb emléke!

Ezután besétáltunk a medencés házba, ahol eleinte nem akarták elhinni, amit mondtuk, annyira hihetetlen volt, hogy biztosra vették, kitaláció. Percekig győzködtük az ottlévőket, mire komolyan vettek végre, megértették a helyzetet és belátták, hogy segítségre szorulunk. A neten kikeresték a dropzone telefonszámát, felhívták őket, ők pedig küldtek értünk egy kocsit. Már csak várakoznunk kellett. Ezt az időt természetesen a minket kísérő gyerekekkel töltöttük, akik szedett-vedett és szakadt rongyokban voltak, mégis vidáman nevetgéltek, önfeledt boldogságot árasztottak, miközben az összes játékuk két darab, használt motorgumiabroncs volt, amit egymásnak gurítgattak. Mivel Kenyában a hivatalos nyelv az angol, így mindemellett persze jobban beszeltek angolul, mint mi. Az egyetlen kérdés, amit nekünk szegeztek és újra és újra csak ismételgettek az volt, hogy van-e nálunk labda. Szegény gyerekek, annyira vágytak volna egy labdára, amivel játszhatnak, hogy a szívünk szakadt meg, amiért nem tudtunk nekik adni. Egy labda, ez volt a vágyuk. Miközben itthon és más országokban a gyerekek drága ruhákban járnak, százezres telefonokkal a zsebükben és talán még többet érő videójátékokkal játszanak, közben, persze boldogtalanok, addig ez a maréknyi kis helyi kölyök vidámabb volt, mint bárki, miközben a szakadt rongyaikon túl semmijük nincs, még egyetlen labdájuk sem.

Fogócskáztunk velük, beszálltunk a kerék gurítgatásba, és azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, életre szóló élményeket szereztünk. Talán ezzel nemcsak mi voltunk így, azt gondolom, hogy a gyerekek is sokáig emlegetik majd azt a napot...

Aztán végre megjött a kocsi. A sofőr, aki bejött értünk, valószínűleg életében nem látott még ejtőernyőt. Hozott egy talicskát, hogy majd azzal tolja ki az ernyőket a kocsihoz. El se akartuk hinni. Perceken át kellett bizonygatnunk, hogy ez nemcsak hogy borzasztó ötlet, de teljesen szükségtelen is, mert ki tudjuk vinni, mi magunk ...

Nagy nehezen bepréseltük magunkat az autóba és valamivel több, mint egy órán át utaztunk visszafele a dropzone-hoz. Ilyen borzasztóan messze voltunk.

Közben pedig olyan falvakon mentünk keresztül, helyi üzletek és piacok mellett, olyan valódi arcát láttuk meg annak az országnak és kultúrának, amit a tengerparton, a turista övezetben sohasem tapasztalhattunk volna meg.

Tanulságos eset volt ez sok szempontból és egy életre szóló emlék. A tudat, hogy kis híján otthagytuk a fogunkat; vagy az érzés, ha belegondolok, mi lett volna, ha az óceán vagy mélyebben a dzsungel fölött dobnak ki... Megrázó...

Talán nem is mesélhettem volna ezt most el. De összességében minden nagyon jól alakult és a kisgyerekek társasága olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy azóta gyakran eszembe jut, ha valamiért elégedetlenkedem, hogy nekik nincs semmijük, és mégis mennyire boldogok tudnak lenni. Sokan példát vehetnénk rólunk.

Azt gondolom, ezzel az esettel elég magasra tettük a leckét, ennél nehéz lesz komolyabb élményt szerezni az életben..."

Konklúzió: Ne ugorj ki égő gépből, gyere inkább szélcsatornázni!

-kamcsi-